Oké, tehát az egyik alapelv, hogy a gondolataimért és az érzéseimért nem vagyok felelős, a tetteimért viszont igen. Tehát itt tud bejönni a tudatosság: amint megjelenik a gondolat: „Hülye, milyen hülye vagyok!” és az érzelmek: düh, csalódottság, szomorúság akár megállok és a légzésemre kezdek el figyelni. Ezzel elvonom a figyelmemet a gondolatokról és érzem a kellemetlen érzéseket is, ahelyett, hogy el akarnám őket nyomni.
Mert ezzel tudom megszakítani az ördögi kört: azt az automatizmust, hogy a felmerülő gondolatokkal azonosulok.
Minél többször fordulok oda nyitottsággal a kellemetlen gondolatokhoz, érzelmekhez és azok testi tüneteihez (gyomorgörcs, mellkasszorítás, heves szívverés), miközben a figyelmemet a légzésemre irányítom, annál kevésbé lesznek ezek ijesztőek. Lassan talán meghallom azt is, mit üzennek ezek az érzelmek (miket mondok én magam magamól).
Ha mindig csak levágom a kinövő gazt, de nem tépem ki gyökerestül, akkor újra ki fog nőni.
Amíg ezeket a gondolat-gazokat és érzéseket próbálom valahogy kezelni: eltüntetni, vagy elnyomni, addig újra és újra megjelennek.
Először persze már az is eredmény, hogy észreveszem, ha beindult a megszokott gondolatspirál („Milyen hülye vagyok!”), és a légzés segítségével távolságot teremtek vele, és pusztán megfigyelem azt.
Ezzel kezd csökkenni a gondolataimmal való összeforrottság, azonosulás – és ezzel a feszültség is. Hiszen a feszültséget, dühöt valójában a gondolatok okozzák (illetve a velük való összeforrottságom).
