Amíg folyamatosan pörgünk, nem is vesszük észre, hogy éhesek/fáradtak/szomorúak vagyunk, csak pörgünk a mókuskerékben.
Elménk állandóan le akarja foglalni magát, ezért amikor éppen megpihennénk, akkor is gyártja a gondolatokat: „Vajon meddig tart ez a jó idő?” vagy „Melyik kabátot vegyem fel?”
De mivel a gondolataink rendkívül erős mágnesek, azonnal magukhoz vonzzák a figyelmünket, így ezt észre sem vesszük – egyszerűen csak pörögnek a gondolatok a fejünkben.
Gondolataink jó része se nem szükségszerű, se nem kellemes – legtöbbjük közömbös (ld. a 2 fenti példát). Olyanok, mint a helykitöltő farost, amit csomagoláshoz használnak az áru védelme érdekében.
Kérdés, hogy jó-e elménk ballaszttal kitöltése éber óráink nagy részében?
Rendben, de akkor mit tegyünk ehelyett?
Álljunk meg minél gyakrabban, akár csak néhány légvétel erejéig is, és figyeljünk a légzésünkre.
Amint a légzésre irányítjuk a figyelmünket, azonnal észrevesszük testünk más jelzéseit is, pl. hogy feszül a vállunk vagy korog a gyomrunk. Majd az is feltűnhet, hogy kicsit fáradtak és enyhén feszültek vagyunk, melyet a feszes váll jelez.
Ekkor hamar beugorhat egy gondolat: „Már este 6 óra van, és még mindig dolgozom…”
De ha észrevesszük ezt a gondolatot, vagyis úgy látjuk mintha egy filmet néznénk, akkor nem jön utána még több hasonló, hanem tovaszáll, mint a felhő. Ha viszont magához vonzza a figyelmünket, akkor még több hasonló gondolat jön: „Sosem tudom időben befejezni a munkát, pedig jó lenne kimenni futni. Már egy hete nem voltam futni! Már a vállam is fáj…”
A kulcs tehát egy lélegzetvételnyi szünet, mely távolságot képez a gondolatoktól így – már a gondolatok csak gondolatok, nem kőbe vésett igazságok…
Hiszen hányszor tapasztaltuk már azt, hogy amit egy órája igaznak véltünk, azon mostmár nevetünk. Pl. amikor a barátunk hívását várjuk, de mindhiába, és elkezdünk azon agyalni, hogy vajon miért nem hív. Elménk rengeteg különböző verzióval áll elő, melyeknek egy része önmagunkat okolja („Biztosan megharagudott rám!”), más része katasztrofizál („Lehet, hogy baja esett?!”), de valószínűleg feszültté válunk általuk.
Majd amikor végül felhív minket, kiderül, hogy lemerült a telefonja… Vagyis egyik forgatókönyv sem valósult meg, de elménk játéka szorongást vagy dühöt váltott ki belőlünk.
Vagyis nem a konkrét esemény (a hívás késése) váltja ki az érzelmeinket, hanem a saját gondolataink, melyeket az eseményhez fűzünk.
Ám ha a figyelmünket a gondolataink helyett a testünkre irányítjuk, akkor eleve kis sem alakul a negatív gondolat-spirál („Miért nem hív már? Mi történhetett? Csak nem történt valami baja?”). Egy kis szünet elménk pörgését lelassítja, akár le is állítja – legalábbis átmenetileg.
A „lélegzetvételnyi szünet” kifejezés épp arra utal nyelvünkben, hogy levegőhöz jutunk, pihenünk, mely megakasztja gondolataink folyamatos áramlását.
